13

A férfi egyidős lehetett Ezióval, de kezdett elhízni, és nem volt valami jó formában. Reszketett, mint egy túlméretes nyárfa.

— Ne ölj meg, uram! — könyörgött rettegve. — Én csak egy egyszerű munkásember vagyok. Egy szegény senki, akinek gondoskodnia kell a családjáról!

— Van neved?

— Adad, uram.

— Miféle munkát végzel te ezeknek az embereknek? — Ezio lehajolt, beletörölte a pengéjét a halott káplár zubbonyába, majd visszahelyezte a hüvelyébe. Adad egy kicsit megnyugodott. Még mindig a kezében tartotta a kalapácsot és a vésőt, amelyekről Ezio egy pillanatra sem vette le a szemét, de a munkás mintha el is felejtette volna, hogy mi van nála.

— Főleg ások. Rohadtul nehéz munka ez, uram. Csak az egy évbe telt, amíg rátaláltam erre a teremre. — Adad Ezio arcát nézte, de ha megértést remélt rajta felfedezni, csalódnia kellett. Pillanatnyi szünet után folytatta. — Három hónapja próbálom áttörni ezt az ajtót.

Ezio elfordult az embertől, és maga is megvizsgálta az ajtót.

— Nem sokat haladtál vele — állapította meg.

— Még csak meg sem tudtam karcolni! Ez a kő keményebb az acélnál!

Ezio végighúzta a kezét az üvegsimaságú kövön. Komor arckifejezése még jobban elmélyült.

— Kétlem, hogy valaha is sikerülne. Ez az ajtó a világ minden aranyánál értékesebb tárgyakat őriz.

Hogy az életveszély elmúlt, a munkás szeme akaratlanul is felcsillant.

— Hogyan? Úgy érted, hogy... drágaköveket?

Ezio gúnyos tekintetet vetett rá. Majd ismét az ajtó felé fordult, és közelebbről is megnézte.

— Itt kulcslyukakat látok. Ötöt. Hol vannak a kulcsok?

— Nekem nem sokat árultak el. De azt tudom, hogy egyet az oszmán szultán palotája alatt találtak meg a templomosok. Ami a többit illeti, gondolom, majd kiderül a kis könyvükből.

Ezio szúrósan nézett rá.

— Bajazid szultán palotája? És mi az a könyv?

A kőműves megvonta a vállát.

— Valami naplóféle, azt hiszem. Az a ronda kapitány, a sebhelyes arcú, mindenhová magával viszi.

Ezio szeme összeszűkült. Sebesen gondolkodott. Majd látszólag ellazult, a zubbonyából elővett egy apró vászonerszényt, és odadobta Adadnak. Csörgött, ahogy elkapta.

— Menj haza. Keress más munkát. Tisztességes embereknél.

Adad örülni látszott, majd kételkedve nézett rá.

— El sem tudod képzelni, mennyire szeretnék. Bárcsak elhagyhatnám ezt a helyet. De ezek... megölnek, ha csak megpróbálom.

Ezio kissé elfordult, felnézett a járatra, amelyen át megérkezett. Keskeny fénysugár szűrődött be rajta.

Visszafordult a kőműveshez.

— Csomagold el a szerszámaidat — mondta. — Most már nincs mitől tartanod.